Névadónk

 

Tudvalévő, hogy egy iskolatörténet nemcsak a lemérhető leltáriakban rajzolható meg, hanem az iskola létjogosultságát hosszabb időn keresztül bizonyító szellemi erejéről és a társadalomban ténylegesen betöltött szerepéről. A csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskola értékközvetítő és -teremtő hivatását egész eddigi történetisége alatt bizonyította, s ezt a hivatását igyekszik magának megőrizni, megtartani ezután is. Ebben az elkötelezettségünkben tud segíteni nekünk olyan példaértékű művészszemélyiség, akiről az iskola a nevét felveszi (mintegy kölcsönveszi, hogy elkötelezze magát mellette), és akinek jelleme emberi és művészi tartása révén­ iránymutatóul szolgál.

A mi esetünkben ez a szellemi-lelki-művészi példamutató személyiség: Nagy István, a csíkmindszenti festőművész, akit a magyar művészettörténet székely vagy magyar Van Gogh-ként tart számon. Van valami közös metaforikusság, szimbólumszerűség abban, ahogyan ő élt – vándorfestőként bejárva Európa művészi iskoláit –, és iskolánk életútja között: a műterem-nélküliség és az iskolaépület-nélküliség. Visszahúzódó szerénysége, szívóssága, kitartása mind figyelemre méltó erények a mai kor embere és gyermeke számára. Névadónk életrajzában sokkal több minden van, mint pusztán életrajzi adatainak egymásután következő sorrendje az 1873-as csíkmindszenti születésétől az 1937-es bajai haláláig. Minden olyan tény, amely az ő életrajzi adatait térképezi, csak érdekességként szolgál. Ilyen például az, hogy ő a csíkszeredai Felső Királyi Gazdasági Népiskolában tanult, és hogy innen a kolozsvári Tanítóképezdébe ment, ezután két évet tanító volt a délvidéki Homokmégyen, onnan a budapesti Mintarajziskolába megy, majd ki Münchenbe, Párizsba, aztán Rómába is eljut, s végül hazavándorol és a Gyilkostó szikláihoz, ott lát hozzá azokat megfesteni, vagy egyszerű embereket rajzol. Mindezek inkább csak érdekességek. Fontosabb az, hogy milyen mértékben csodálta Van Goghot, mennyire tisztelte Rembrandtot, és hogy mennyire szerette a küszködő, egyszerű embert. S hogy jobban megismerhessük őt, nézzük át kortársainak, néhány jó ismerőjének gondolatát, mivel ők hitelesebb képet nyújtanak róla és életművéről:

 

Marosvásárhelyi lapok 1914-ből:

Marosvásárhely közönsége soha olyan lelkes, meleg szeretettel nem beszélt festményekről, mint Nagy István műveiről. (…) Jelentékenyebb egyéni tárlat igazán nem volt még itt, és ezek a képek a legalkalmasabbak arra, hogy az ifjúságban a szép, a művészetkultúra felébredjen. Valahogyan úgy érezzük magunkat, mint valami tiszta, nemes egyszerűséggel berendezett parasztszobában (…). Csodálatosan élő parasztfejek, csendes falusi képek és rajzok.

 

Kovács Dénes, csíkszeredai múzeumigazgató: „Egyik volt modellje, csíkpálfalvi Biró Alajosné mondta el nekem:

„A tanár úr nagyon kedves, barátságos, halk ember volt. Egy székre ültetett, ő pedig velem szemben egy állványon dolgozott, de az igen mozgott. Olyan erősen rajzolt, hogy a szén meg a kréta mind törött össze és pattogott szét, ahogy megnyomta, az arca meg igen szigorú lett, azt hittem, haragszik valamiért. Semmivel se törődött, csak rajzolt és nézett engem, és közben mindig azt motyogta, hogy „nocsak, nocsak”. Mintha biztatta volna magát. Nem tartott sokáig, egy óra se kellett, s akkor elmosolyodott, s megkérdezte, hogy megijedtem-e, és újra olyan kedves lett, mint az elején, de már akkor a kép kész volt, s egészen olyanforma lett, mint én akkor voltam.”

 

Nagy Imre: Egyszer végignéztem, ahogy egy félóra alatt megrajzolt egy fejet. Azt a naiv, gyermekes élvezetet, ahogy dolgozott, s ahogy örvendett annak, ahogy festett! (…) Abszolút magába vonult csendes ember volt, keveset beszélt. Mindig úgy jelenik meg előttem, ahogy szénnel dolgozik, s állandóan kenyérmorzsát gyúrogat a kezében, azzal játszott, azzal törölt. Meg egy nagy kampós pálca és csendes iddogálás - s kész. Rendkívül melegszívű ember volt, ez érzik a képein is.

 

Kőmíves Nagy Lajos, 1927: Ha a természethez fordul, annak a képét is a saját lelkén szűri át. (...) Az ő természeti képein nincs fő motívum és nincs részlet; abszolút lényegbe és egységbe olvad nála az ég a földdel, a felhő a fával, a szikla az emberrel, a fűszál az állattal, s ez az egység adja meg tájképeinek a monumentalitását: a természet minden részletében összefüggő és szétválaszthatatlan szervességét. (...) Nagy István külön áll, egyedül halad, független mindenkitől, nagy magányos, rokontalan, mint a fajtája. Teremt, mert teremtenie kell, aminthogy az óceán mérhetetlenségében is ismeretlen erők vetik fel az új szigeteket.

 

Kós Károly: Nagy István tájképeinél erdélyibben egyéni tájképeket még nem láttam. Vannak Erdélyben komoly művészeink elég szép számmal, és akadnak kevesen, akiknek művészi látása megfogta Erdélyt, sőt akik ki is tudják fejezni azt művészetük eszközeivel úgy, hogy azt érzékelni tudja az értő lélek, és ezeknek a művészeknek sorában igen-igen első helyen a mienk Nagy István, a csíki székely.

 

Márton Árpád: Nagy István jelenti számunkra a csúcsot, a hagyományt, nem idegenből ültet át stílust, hanem ő maga teremt hazai talajon, hazai emberek közt sajátos hazai stílust. Egyszer s mindenkorra bebizonyította, hogy a hegyközi völgykatlanok embereinek is kell, hogy legyen és lehet Olimposza.

                       

Murádin Jenő: Közöttünk él a művész szelleme. Képeinek ábrázolás-technikán túli tartalma föl nem becsülhető, ösztönzője volt és maradt XX. századi művészetünknek. Mindazok, akik az erdélyi tájat s a tőle életformában még el nem szakadt embert vitték vászonra vagy faragták szoborba, valahol Nagy Istvánnak is örökösei.

 

Névadónk tiszteletére 2010-ben emlékplakettet helyeztünk el iskolánk bejárati falára. Nagy István művészi lelkületét, művészi hitvallását fejezi ki a dombormű mellé felírt gondolat, mely számunkra is példaértékű marad.

 

 

Imets László,

 rajztanár

 

 


Önarckép


Alkony


Sárgakendős kislány